Ebben a bejegyzésben kicsit mélyebben is megindokoljuk, miért tartjuk fontosnak, hogy itthon is előtérbe kerüljenek a természet gyógyító erejét felhasználó terápiás foglalkozások.  

A mai kor emberének életmódja

Az ember természettől való távolodása az életkörülményeiben, életmódjában is kódolva van. Az 1980-as évektől a fejlett ipari államok lakói idejük több mint 90 százalékát a szoba négy fala között töltik, míg a szabadban töltött idő 1-5 százalékra zsugorodott. Az emberiség történetében erre nem volt még példa. Bérházakban, sorházakban, irodaépületekben, bevásárlóközpontokban, játszóházakban eltöltött élete során az ember szinte észre sem veszi, hogy teljesen elveszíti kapcsolatát a természeti környezettel. Ha nem fordítunk figyelmet a szabadban töltött időre, a természetben szerzett élményekre, könnyen eltelhet úgy az életünk, hogy a megszokott, hétköznapi körök futása közben, csak néha, távoli emlékként sejlenek fel a kedves, természetben szerzett gyerekkori emlékek. 

A mai emberek többsége természethiányos-zavarban szenved a természettel való kontaktusuk meglazulása, megszűnése következtében. Ez számos következménnyel jár, többek között:

• érzékszervek eltompulása;
• figyelemzavar;
• a kapcsolat meglazulása miatt érzett ürességérzet;
• természeti környezetünk további rombolása – „amit nem ismerünk, ahhoz nem kötődünk, azzal nem törődünk” elv alapján.

Egyre világosabbá válik, hogy a mentális zavarok, pl. függőségek, szorongás hátterében a Természet–ember kapcsolat megtépázottsága is szerepet játszik. Egyrészt megpróbálunk megszabadulni a természetbe való beágyazottságunk és az egymásra utaltságunk szorító érzésétől, másrészt (a legtöbbször) tudattalanul, pótcselekvésekkel próbáljuk betölteni a természethez és az embertársainkhoz fűződő felszínes kapcsolatokból eredő ürességérzetünket. Ilyen pótcselekvés például az információk, hírek, termékek, szolgáltatások, sorozatok, videók, filmek, sekélyes emberi kapcsolatok megszállott fogyasztása.

Természet = Ember? Ember = Ember?

Bárki által könnyűszerrel megérthető, pontosabban átérezhető a green care szolgáltatások által képviselt szellemiség. Egy pillanatra képzeljük el, hogy egy, a civilizáció zajától távoli, érintetlen patakparton ülünk egyedül. Figyeljük a természet hangjait: hallgatjuk a patak csobogását, a madarak csiripelését, a szél zúgását, a bogarak neszeit. Érezzük a Nap melegét, a szél simogatását az arcunkon, érezzük a patak, a föld illatát, a növények párolgását, látjuk a tavaszba hajló természet színeit. Minden érzékszervünkkel kapcsolódunk a Természethez. Ilyen alkalmakkor intenzívebben érzékeljük azt, hogy mi és a Természet egyek vagyunk. Bármit, amit Vele teszünk, önmagunkkal is tesszük. A természetet integráló terápiás eszközök (és az ökopszichológia, amire egy külön bejegyzést szánunk) erre a mély kapcsolódásra, egymásra utaltságra és együvé tartozásra kívánják felhívni az emberek figyelmét.   

A green care egyik pozitívuma tehát, hogy újra összekapcsolja az embert a Természettel, a másik, hogy könnyedén beilleszthető a jelenlegi, „újhullámos”, emberközpontúbb gyógyítási, fejlesztési módszerek sorába, mivel a foglalkozások a következő jellemzők szerint zajlanak:

• páciens/kliens/beteg – terapeuta/orvos megnevezések és a köztük hagyományosan fennálló hierarchikus viszony kerülése;
• személyre szabott terápiás folyamat kialakítása a résztvevők bevonásával;
• a folyamat nem problémaközpontú: a lényeg, hogy a résztvevők megtapasztalhassák, mire képesek, hogyan tudnak pozitív irányú változásokat elindítani életükben;
• a fejlesztés, gyógyítás nem a közösségtől elszeparáltan, település széli, nagy befogadóképességű intézményekben zajlik, hanem kiscsoportokban, a településen belül, a közösség tagjainak szerepvállalásával.  

A green care szolgáltatás sokkal inkább tekinthető egy folyamatnak, amely mind a terapeuta (1), mind pedig a résztvevő számára élethosszig tartó tanulás, felfedezés, tapasztalás a világról és önmagukról. A green care szolgáltatások formáiról ebben a bejegyezésben írtunk még. 

---------------------------

(1) A terapeuta szót továbbra is használjuk, mivel még nem találtunk alkalmasabb elnevezést a green care folyamatokat vezénylő személyre.

Felhasznált irodalom:

Craig Chalquist (2009): A Look at the Ecotherapy Research Evidence. Ecopsychology (1.), 2009, pp. 1-12. 

Steven Harper (1995): The Way of Wilderness. In Theodore Roszak–Mary E. Gomes–Allen D. Kanner (Eds.), Ecopsychology: Restoring the Earth, Healing the Mind. New York: Sierra Club Books.

Molnos Zselyke (2016): Ökopszichológia – Alapkönyv. Budapest: Ökopszichológiai Intézet, 2016.